Új-Zéland: kalandozás a mesék földjén
És ebben az esetben a mesék földje szószerint értendő!
Képzeljünk el egy helyet, ahol egymást váltják a mesebeli tájak! Egyik nap gyönyörű tavon hajózunk, másnap hegyet próbálunk megmászni, harmadnap homokos tengerparton esünk ámulatba, ahogy a végtelenbe tekintünk, máskor meg borospince udvarán ülve, jó bort kortyolva merengünk az élet szépségein. Megvan? Akkor hadd meséljek erről a csodálatos helyről, melyet Új-Zélandnak neveznek, annak is az északi szigetéről, ahol a nászutunk első két hetét töltöttük.
Mivel férjemmel az utazás (és persze egymás) szerelmesei vagyunk, ezért szerettük volna az egy hónapos nászutunkat is igazán különlegessé tenni. Választásunk Új-Zéland északi szigetére, Sydney-re és a Cook-szigetekre esett. Pár hónapos szervezés és tervezés után, tavaly novemberben el is indultunk felfedezni az országot, amely oly híres lett az itt forgatott Gyűrűk Ura és Hobbit trilógiáknak és a Narnia Krónikái több jelenetének köszönhetően, de a sort a végtelenségig folytathatnám.
A főváros
Egy fél napos pekingi átszállás után a gépünk Aucklandben landolt, amely az északi sziget legnagyobb városa. Első három napunkat itt töltöttük, nem különösebben a látnivalók sokasága, inkább az időeltolódás kipihenése céljából is. Mivel az ottani tavasz végén érkeztünk, így az időjárás tökéletes volt a város felfedezésére. Volt, amikor a város közepén található Albert Park-ban reggeliztünk, és volt, amikor egy part széli kávézó hangulatos teraszán indítottuk a reggelünket. Magával ragadott a város kellemes lüktetése és a minket mindenhol körülvevő növényzet bujasága. Nem hagyhattuk ki Auckland egyik leghíresebb látnivalóját sem, a Sky Tower-t, amely a maga 328 m-es magasságával igaz, hogy csak a világ 13. legmagasabb épülete, de onnan gyönyörűen belátható az egész város az üzleti negyedtől a kikötőn keresztül egészen a távolabbi külvárosi negyedekig.
Mitől olyan híres az új-zélandi bor?
Mielőtt még teljesen elhagytuk volna Aucklandet, egy teljes napra átkeltünk komppal Waiheke-szigetére, amely minden várakozásunkat felülmúlta. A szigetet világszerte híres borászatairól, és több neves magazin is a világ leggyönyörűbb szigetének választotta az elmúlt évek során, nem véletlenül. Waihekének kb. 10 000 lakosa van, és minden városa az igazi nyugodt kisvárosi élet mintapéldája. A szigetet szinte teljesen beborító szőlőskertek és a hozzá tartozó borászatok mellett több kellemes homokos partja is van, a partok melletti úton túl pedig éttermek és kávézók, amelyek csodás kilátással csábítják a vendégeiket. A napunk végén mi is meglátogattuk az egyik borászatot, amely minden nap borkóstolókat tart az érdeklődők számára, majd fájó szívvel búcsúztunk ettől a csodás helytől, és másnap már úton is voltunk a sziget legészakibb városkájába.
Csodák úton-útfélen
Útban Kaitaia városa felé több helyen is megálltunk, hisz nem lehetett betelni az elénk táruló látvánnyal. Egyik ilyen megállónk volt a Whangarei vízesés, amely körülbelül félúton volt található. A parkolótól egy rövid kis sétával könnyen megközelíthető, igazán látványos vízesés mögé akár be is mászhatunk. Miután itt megebédeltünk, tovább indultunk, hogy az éjszakát már Kaitaia-án töltsük, ahol egy meglepetés várt minket. A város elején található üdvözlőtábla a megszokott angol és maori nyelv mellett horvátul is fogadja az ide érkezőket. Miután körbe érdeklődtünk, megtudtuk, annak idején az Új-Zélandra érkező horvát telepesek is alapítói voltak a városkának.
Az északi sziget északi része
Következő reggel autóba pattantunk, és felautóztunk a sziget legészakibb pontjára, a Reinga-fokra, ahol egy aranyos kis világítótorony található, ahonnan az ún. Három Királyok szigetét láthatjuk, ha szép napos időnk van. Visszafelé úton pedig nem hagyhattuk ki az egyik legérdekesebb szórakozást a környéken, a Te Paki homokdűnéken való szörfözést. Bár én igazán félénk vagyok, mégis nagyon élveztem ezt a programot egészen addig, amíg rá nem jöttünk, hogy elhagytuk a bérelt autónk kulcsait valahol a homokban. Nem tagadom, kicsit kétségbe estünk, de szerencsénkre valaki megtalálta a kulcsot. Persze mire én visszaértem a kulcsokkal a deszkabérlő ponttól, ahová azokat leadták, férjem már három francia úriemberrel felásta a dűnék felét, igazán vicces kaland volt végül.
Narniába – igaz, nem szekrényen át
A sziget északi részének felfedezése után ismét elindultunk vissza a sziget közepe felé, immáron Coromandel-félszigetére, ahol egy Hahei nevű falucskában töltöttünk két éjszakát azzal a céllal, hogy meglátogassuk a Narnia Krónikáiból is ismert Cathedral Cove-ot (Te Whanganui-A-Hei), és kora hajnalban saját kis medencét áshassunk a Hot Water Beach-en. Az utóbbival kezdtük a napunkat, már reggel fél hatkor a parton lapátoltunk, és igyekeztünk a legjobb helyre kiásni egy akkora gödröt a hideg homokba, amiben ketten elférünk, és fel tudjuk fogni a part tetejéről lefelé csordogáló forró vizet.
Második próbálkozásra sikerült is, így innen csodálhattunk meg a felkelő napot, amely a forró víz páráján keresztül igazán kihagyhatatlan látványt nyújtott. A dagály érkezésének köszönhetően 1 órával később már indultunk is tovább a falucskából, hogy egy másfél órás túrát követően végre mi is átsétálhassunk az oly ismert Cathedral Cove természet által kivésett kapuján. Csodás időnk volt, a part pedig olyan gyönyörű volt, hogy bármelyik ismert tengerparttal felvehette volna a versenyt. Egészen napnyugtáig itt töltöttük az időnket.
Narnia után irány Hobbitfalva!
Az ezt követő nap volt férjem várva várt napja, ugyanis pár órás autózás után leparkoltunk Matamata-n, ahonnan indulnak a szervezett kirándulások Hobbitfalvára. Itt felültünk az előre megvásárolt jegyekkel egy buszra, amely elvitt minket Hobbitfalvára, ami egy mesés farmon található nem messze a várostól. Az egész terület nagyon gondosan és részletesen van kialakítva, így mindenki egy pár órára tényleg hobbitnak érezheti magát. A kijelölt ösvényeken sétálva elhaladunk Zsákos Bilbó háza mellett, és az út végén egy korsó gyömbérsörrel olthatjuk a szomjunkat a Zöld Sárkányban. De a mesebeli kaland itt nem ért véget. Ám mielőtt folytattuk volna, tettünk egy kitérőt Rotoruára.
Még egy Csodaország
Itt három napot is eltöltöttünk, mivel a város és környéke tele volt geotermikus csodákkal és látnivalókkal. Elsőként a Wai-O-Tapu-ban található Thermal Wonderland és Lady Knox gejzír felé vettük az irányt. A gejzír minden nap ugyanabban az időpontban tör ki, mivel az ott dolgozók egyike szappantörmeléket szór a belsejébe. Az egész folyamat, de főleg a gejzír kitörése nagyon érdekes és látványos, ám mindez meg sem közelíti a pár száz méterre mellette található „Geotermikus Csodaországot” (Thermal Wonderland-et).
A parkba lépve azonnal megcsapta az orrunkat a már környéken is helyenként érezhető kénes szag. De ez sem tudta kedvünket szegni, mivel az ösvényen sétálva különlegesebbnél különlegesebb geotermikus tavak mellett vezetett az utunk, melyek a kémiai hatásoknak és a különböző vegyületeknek köszönhetően mind más-más színűek voltak. Hogy a két legkülönlegesebbet említsem a „Pezsgő medence” narancssárga színét az itt lerakódott arzénnak köszönheti, amíg egy másik tó, mely az „Ördög fürdője” nevet viseli, már hihetetlen neonzöld színben pompázott a különböző ásványoknak köszönhetően.
Mivel több napunk is volt, ezért igyekeztünk minél jobban felfedezni a környéket. Meglátogattuk a Zöld- és Kék – tavakat, melyeket egyetlen út választ el egymástól, és végig sétáltunk a Redwoods erdő lombkoronái közt található libegő sétányon. Végül pedig egy csodálatos délutánt töltöttünk el a Waikite Valley termálfürdőjében, ahol a geotermikus vizet 35-40˚C fokra hűtik, és több privát illetve csoportos medencébe engedik azt.
Mintha másik bolygón lennénk…
Utunk ezt követően Taupo felé vezetett minket, ám amikor megálltunk, hogy tegyünk egy sétát a Craters of the Moon („A Hold kráterei”) parkban, az autónk defektet kapott, így a programunkat ki kellett bővíteni pár órányi rohangálással, de szerencsére a helyzet megoldódott, és a Huka vízesés meglátogatása után már egy kis vitorlás hajón ültünk, sört ittunk és pizzát majszoltunk. Ugyanis Taupo közepén található egy Balaton méretű tó, amire több cég is szervez vitorlás utakat. Nagyon hangulatos délutánt töltöttünk el itt, majd 3 órán keresztül élveztük a fedélzeten, ahogy nap szép lassan nyugovóra tér, és ahogyan a hullámok a hajónk oldalát nyaldossák. Majd másnap folytatódott az igazi kaland férjem és persze számomra is.
Még egy kis mitikus kanyar
Kora reggel keltünk, hogy meghódítsuk és megmásszuk a filmrajongók által Végzet hegye néven ismert Tongariro Nemzeti Parkban található Ngauruhoe hegyet. A küldetésünk sajnos kudarcot vallott, mivel az időjárás a lehető legzordabb arcát mutatta felénk. Már majdnem a csúcsnál jártunk, amikor vissza kellett fordulnunk a zuhogó esőnek és az óriási szélnek köszönhetően. A parkolóba visszaérve férjem csak annyit mondott: „Úgy látszik a gyűrűt nem tudtuk elpusztítani, haza kell vinnünk magunkkal!” és az ujján lévő karikagyűrűre mutatott. Azt hiszem végül is szerencsém volt, nemde?
Hazafelé – illetve az aktuális szállásunk felé -, csurom vizesen, még szerencsénk volt megtalálni az olyan különleges kiwi madaras táblát, és nem hagyhattuk ki, hogy a szakadó esőben az autóból kipattanva „lőjjünk” egy fotót vele. Végül ez lett az itt töltött két hetünk utolsó különleges pillanata, mivel a következőkben már Wellingtonban töltöttük a napot, illetve az éjszakát.
Több tervünk is volt még a város felfedezésére, de az időjárás már nem javult, így a Botanikus Kertben elfogyasztott chai latténkon kívül túlsok érdekesség nem történt velünk. Illetve még egyet említenék. Mivel Wellingtonból visszarepültünk Auckalndba (ahonnan később Sydney-be vezetett az utunk), ezért volt alkalmunk pár órát eltölteni a világ egyik legkülönlegesebb repterén, ami tele van életnagyságú Gyűrűk Ura és Hobbit karakterekkel, mint Smaug vagy Gandalf. Ha erre jártok, ne hagyjátok ki!
Számunkra ennyi fért bele két hétbe ezen a varázslatos szigeten, és alig várjuk, hogy egyszer újra visszatérjünk. Akkor már talán a déli szigetre is, és remélhetőleg már családostul. Az útról készült videóinkat meg tudod nézni a Work.Save.Travel.Repeat YouTube csatornán!